Egyszer megsejthettem az egek kékjét
és hogy a gyöngyvirág csöndje mit jelent.
Utam lett az a néhány kurta fényév,
hogy pár kacat közt lássam a végtelent.
Templomom voltál, hogy bűnös lehessek,
benned magamért mormoltam száz imát.
A gyümölcs - amit már régen megettek -
jobban bódított, mint bármely ópiát.
Lakhattam messzi, egy idegen házban
és mégis izzó tűzhellyé vált szavad.
Mert féltem fázni ott, ahol csak láz van,
otthonom leégett a parázs alatt.
Álltam egy hídon - ugyanaz a híd volt -
a Napot vágytam, de csak sötét éj lett.
Alattam a mély, fölöttem az égbolt;
így repülnöm kellett, hogy földet érjek.
~
Mint távoli hegyekről a kéklő áradat,
úgy zúdulnak reám a cizellált szavak,
ha hallgatom: miként dalolnak mások,
tört tükrökön át - a roppant Óriások.
Vallomásuk évezredes visszhanggal rebben
az időkön túlról mind fényesebben.
S mert rám talált valahol, a Tejút szegletén
a legszentebb Jóság: Érted világra születtem én.
Mint zarándok feldúltam a Csend katedrálisát,
hogy titkai csillagködén érkezhessem Hozzád.
Hát itt vagyok immár a világ peremén.
Alattam föld. Fölöttem fény.
Messzebbről jöttem, mint kékellő hegyek,
a térben testet öltve, hogy társad itt legyek,
hol időm fonalát Tiédbe fonhatom.
S bár tudom:
mindent leírtak előttem már mások,
tört tükrökön át - a roppant Óriások,
még nekifeszülök a csöndes csillagoknak -
és szótlan vallomásaim, mint könnyek csorognak.
~
Titokzatos párát álmodott maga köré
A mélyen szunnyadó hajnali hegy
Az eső-lakkozta falevelek alatt
Hűvös magányt ölel rám a csend
Az út mellett menetelő fák közt
Tekintetem távolabbra téved
A láthatáron ásító lusta világ
Lassan úgy dönt, mégis csak felébred
Képzeletem ennél is messzebb,
Talán sejted, merre is kószál:
Egy nevenincs elvarázsolt tájon
A két mély-tüzű tónál...
A hegy-álmodta párával együtt
a hajnali sóhaj is feléd száll
Te messzi idegenből melegen
Arcomba néző napraforgószál.
~